Gyerekként többször szembesültem azzal, hogy nem vagyok a magam ura. Nem csinálhatom azt, amit szeretnék, akkor amikor szeretném – vagy legalábbis nem mindig. De vajon a felnőttség, a felnőtt lét egyenlő-e azzal, hogy azt csináljuk, amit akarunk? Aligha ilyen egyszerű a képlet.
Kamasz gimnazistaként sokszor úgy éreztem, hogy nem én irányítom az életemet, hanem mások teszik ezt meg helyettem. Anya, apa, iskola, kötelességek. Alapvetően teljesen normális dolgok, ha jobban belegondolunk, de az ifjonti vér lázad olykor ellenük. Ma ezen már csak mosolygok és örülök neki, hogy nem fogadtam el készpénzként a társadalmi normáknak való megfelelési kötelezettségemet.
Ahhoz, hogy ne csak egy szám legyen a felnőtté válásunk („18 éves lettem!”) pszichés értelemben is meg kell érnünk az életben való egyedüli barangolásra, le kell válnunk a családunkról, önállóvá és saját magunkká kell válnunk.
Hogy mit is értek pontosan ez alatt? Gyermekkorunk, fejlődésünk egy szakaszának megkoronázása: egyéniségünk kialakulása, annak átélése, hogy milyenek vagyunk, minden jó és rossz tulajdonságot beleértve. A másoktól való különbözőségünk elfogadása. Tudatos, és SAJÁT döntések meghozása, azok következményeinek felvállalása. Hogy miként? Álljon itt egy idézet Jorge Bucaytől:
„Soha nem függök mások szavaitól, de mindig meghallgatom őket. Soha nem engedelmeskedem mások tanácsainak, de mindig figyelembe veszem őket. Soha nem függök a külvilág véleményétől, de mindig tisztán akarom látni, mit gondolnak rólam.” A felnőttség tehát magában foglalja a szilárdságot, amely önmagunk képviseletéhez kell, a bátorságot, hogy ezt vállaljuk mások előtt, és az elfogadást, amellyel mások eltérő véleményét kezeljük (hiszen ők éppúgy különálló személyek, mint mi magunk, és joguk van a saját meglátásaikhoz, érzéseikhez).
Talán éppen ezért mondják sokan azt, hogy a felnőtté váláshoz vezető út fontos mérföldköve a középiskolai évek végén meghozott döntés. Tovább tanuljunk vagy sem? Fogós, és fontos is egyszerre.
Az első olyan, az egész életünket valamilyen formában befolyásoló döntés, melyet ideális esetben saját magunk hozunk meg. A szüleink hosszú évekig tanítottak, vezettek, irányítottak minket, hogy ezt a döntést önállóan, a szükséges tudás birtokában, mi magunk hozzuk meg.
Hiszen fontos, hogy tényleg a miénk legyen az út, amit választunk. Akkor tudunk teljes erőbedobással, szívvel lélekkel dolgozni a kitűzött cél elérése érdekében, ha azt mi magunk választottuk ki.
Persze az, hogy felnőttként kezeljenek nem csak azon múlik, hogy mi magunk döntünk-e. Dönteni lehet elhamarkodottan, rosszul, jól, szóval sokféleképpen. Az, hogy egyenrangú partnerként kezeljenek minket, azon múlik, hogy a tanultakat, tapasztalatainkat a magunk javára tudjuk-e fordítani, épülni belőlük előre tekintve az úton.
Összefoglalva tehát: a felnőtté válás nem feltétlenül a 18 év betöltéséről, vagy a továbbtanulásról szól. Önmagunk megtalálása, elfogadása és fejlesztése és az ezzel való megismerkedés sokkal fontosabb mérföldkő ezen az úton. A társadalmi normák, persze, az egyetemi jelentkezést is szívesen beleértik ebbe a képbe. És tudjátok mit? Én úgy vagyok vele, hogy azt teszem, ami nekem a legjobb. Ha az a továbbtanulás, akkor bizony tanulok, amíg csak tudok! ?
A Budapesti Gazdasági Egyetem képzéseiről további információt ezen az oldalon találhattok!