Történet egy „majdnem szakmai gyakorlatról” és arról, hogy rövid idő alatt is lehet újat tanulni.

Képzeljétek el, hogy van egy ismerősötök az egyetemen, akivel már középiskola óta ismeritek egymást. Felettetek járt, előrébb tart mindennel. Már megcsinálta a statisztika 2-t, amikor nektek még épp csak sikerült legyőzni a gazdasági matematikát. Hamarabb fog végezni az egyetemen és – ami történetünk szempontjából a legfontosabb – hamarabb is megy szakmai gyakorlatra. Nem is akárhová: a Kanári-Szigetekre! Ott van Tenerife, Gran Canaria és a többi csodálatos sziget, a gyönyörű kék óceán, Madeira és Marokkó is csak egy óra repülővel. Lanzarote déli partján egy négycsillagos, gyerekmentes hotel – utóbbi azért is külön jó pont, mert nem vagyok túl türelmes típus. Egy szó mint száz: kijelenthető, hogy a fentiek a legtöbb turizmus-vendéglátásra járó hallgató álmát jelentik.

 

Könnyű elképzelni, mennyire örültem, amikor a HR-es hölgy visszaírt a szállodából. Igen, közvetlenül nekem, mert elkértem az email címét. Nem vesztegettem időt arra, hogy közvetítő cégekhez rohangáljak, vagy feltúrjam az internetet. Munkát keresni nem úgy kell. Írtam neki egy e-mailt, hogy ismerek valakit, aki náluk dolgozott tavaly, és idén én is szeretnék. Ő megköszönte, hogy az ő szállodájukat választottam és az önéletrajzom már gyakorlatilag csak azért kellett, hogy lássák, hogy nézek ki. Ilyen lenne a valóra vált álom?

Sajnos nem, mert még nem voltam ott és innentől inkább egy rémálom vette kezdetét. Kezdésnek adjuk össze a magyar bürokrácia „egyszerűségét” a spanyol ügyintézés „gyorsaságával”. Aztán sorban jött minden más: nem fizetnek annyit, amennyit kéne, ugyan adnak szállást, de az nem elszámolható, majd egy hét múlva kiderül, hogy mégis az, de kell egy dokumentum az Egyetemnek, aztán a szállodának is, amit az Egyetem nem akar aláírni, és így tovább. Mindezt egy héttel a tervezett kiutazás előtt. Képzelhetitek: merő stressz voltam.

De tudjátok mit? Így is megérte. Megérte, mert végül elintéződött minden és kijutottam. A sziget pedig valóban olyan gyönyörű volt, mint amilyennek elképzeltem. Csütörtökön értem oda, ahol azzal fogadtak, hogy majd hétfőn fogok kezdeni, addig fedezzem fel a környéket. Így is tettem: megnéztem az óceánt, amit életemben először láttam, új embereket ismertem meg, edzőtermet kerestem, ahol majd végre kigyúrom magam a szabadidőmben és elképzeltem, hogy milyen jókat fogok úszni az óceánban. 

Hétfőn el is kezdtem a munkát. A vendégek barátságosak, a kollégák jófejek és a főnök is kedves. Minden szuper volt. Egy dolgot kivéve: a vírust. Mert ugye Spanyolországról van szó, ahol már akkor óriási méreteket öltött az egész járványhelyzet, amikor itthon még egyetlen fertőzött sem volt.  Egyetlen hét. Ennyi telt el és elrendelték a kijárási tilalmat. Hogy ez mit jelentett? Nem volt rám szükség a recepción, mert nem volt érkezés. Szinte az összes vendég elment, még azok is, akik két nappal korábban érkeztek. Páran maradtak csak, ami viszont pont azt jelentette, hogy az egyébként elég szűkös személyzeti szobát sem lehetett elhagyni. Ám a feketeleves csak ezután jött: szeptemberig az összes foglalás lemondva, a hotel bezár, minden gyakornok menjen haza.

Menjek haza? De hogyan? Százezer forint a repülőjegy. Persze így is kénytelen voltam megvenni. Aztán a járatot törölték. Cserébe kaptam egy vouchert, amit egy éven belül felhasználhatok… Köszi. Végül tenerifei átszállással jutottam haza, még százezer forintért. Ennyi szenvedés és elköltött pénz után összesen egy hét munka jutott nekem. 

Sokan gondolhatjátok, hogy ilyen rövid munkaviszonynak semmi haszna sincs. Én nem így gondolom. Szerintem egy nap, vagy akár egy óra alatt is lehet újat tanulni. Megtanultam például, hogy milyen vendégtípusok vannak és kikkel hogyan érdemes kommunikálni. Megtanultam a foglalási rendszer kezelését, hogy milyen egész nap öltönyben állni és hogy milyen az, amikor főnököd van. Na meg azt is, hogy nem érdemes halogatni a terveidet, mert lehet, hogy holnap már nem valósíthatod meg őket – például egy hirtelen bevezetett kijárási tilalom miatt. 

Mind közül a legfontosabb azonban: türelmet tanultam. Korábban említettem, hogy e képességnek kissé híján vagyok, ám ez a kaland sokat tanított. Türelem kellett az ügyintézéshez, a vendégekhez, ahhoz, hogy a konzulátus kitalálja, hogyan jövök haza, azóta pedig az Iberiához, hogy végre felvegyék a telefont és visszaadják a pénzem. Az élethez rengeteg türelem kell. Szerencsére minden nehéz szituációban fejlődünk, mert azt biztosan megtanuljuk, hogyan oldjuk meg az adott problémát legközelebb. Hiszek abban, hogy ha valamit igazán akarunk, az előbb-utóbb sikerülni fog és fontos, hogy az oda vezető úton mindig vegyük észre, hogyan tanulhatunk valami újat. Néha például egy vírus kell ahhoz, hogy megtanuljunk türelmesnek lenni.