Most nem diák szemszögből fogod olvasni a történetemet, hanem egyenesen a tanári asztal mögül!
Kicsit sem szokatlan helyzet az, hogy gyerekekkel dolgozom, az viszont igen, hogy csókolomot köszönnek és Tanító néninek hívnak. Mára már megbarátkoztam az előbb említett szavakkal, és megtanultam szilárd lábakon állni, mert soha nem lehet tudni, mikor rohamoznak meg egy csapatnyi öleléssel.
Mivel első osztályos gyerekekről van szó, még eléggé elevenek, és az foglalkoztatja őket a legjobban, hogy milyen színezőt kapnak, ha elkészültek a házi feladat megírásával.
Az iskolában a legnépszerűbb helyek számukra, a mosdó, a focipálya, és az ebédlő. Szeretnek a barátokkal és barátnőkkel pletykálni a mosdóban, fogócskázni az udvaron, és nem félnek repetát kérni ebédnél.
Amit nagyon nem szeretnek az a házi feladat elkészítése. Szeretnék nagyon gyorsan letudni, hogy színezhessenek, és mehessenek az udvarra.
Nehéz lekötni a figyelmüket, mert mindig eszükbe jut valami, amit nagyon gyorsan szeretnének megosztani, többnyire egyszerre, az óra közepén, és egy-egy betű vagy szám írása közben itt-ott elhangzik kedvenc meséjük főcímdala.
Az apró csínyek sem maradhatnak el, eldugják egymás tolltartóját, vagy veszekednek, hogy ki- kinek lesz a párja és a nap végén ki zárhatja az ajtót.
Nehéz mindenkire egyszerre odafigyelni és teljesíteni minden kérésüket, mert ha egy gyerek elkezd valamit, akkor biztos, hogy még legalább hatan társulnak hozzá, és nem látok ki az asztal mögül.
Rengeteg energia és kreativitás szükséges ahhoz, hogy megkapjam és fenn is tartsam a figyelmüket, ehhez a segítségem reggelente egy nagy bögre kávé és minden egyes napra újabbnál újabb játékos feladatok és persze színező.
Soha nem unalmasak a napjaim velük, de melyik Tanító néninek az?